Megérdemeljük, hogy megismerhessük az élet titkát;
az élet halhatatlanságát megtapasztalhassuk;
az örök bölcsességet megérthessük.
/Szép Ferenc, jógamester/
21 ember ül egy sziklapárkányon, felettük függőleges, fehér sziklafal. Csukott szemmel ülnek, színesen, esőkabátban. És jön az eső. Morajlik, hullámzó-zúgón közeledik, hárfázik a lábuk alatti hegyoldalak fáin és szikláin, egyre közelebbről. És már itt is van, egy-egy határozott csepp a vállakon, fejeken, majd a következő pillanatban már rajtuk kopog teljes erejével. Áznak a térdek, végig folyik az esőkabátokon és az arcokon. De ők csak ülnek, becsukott szemmel. Milyen úton járnak? Milyen mélységekben és magaslatokon, ahonnan az eső sem hozza vissza őket? Sőt, különös erejével még segíti is talán ezt a csöndes benső utazást?
A Bükk rejtett ösvényein jártunk együtt, 21 útkereső. Látók, azaz ősi Rishik nyomában. Volt, hogy saját lábunk vitt az úton, hegyekre és völgyekbe, ezüst bükkerdőkön át, meg-meghajolva az ösvényt keresztező kidőlt törzseknél. Barlang szájába léptünk, ahová beragyogott a zöld levelek szűrte fény, és sziklaperemre álltunk, ahol messze láthatott a szemünk.
Majd spirituális járművekre szálltunk át. Mantrák különleges energiájú rezgései, és ezek jantrái, azaz szakrális formái vittek tovább a benső úton, dimenziókapukon át, oda, ahová a test már nem tarthatott velünk. Forgott, izzott a tér, elnyugodott egy relaxációban, majd felizzott ismét.
Miért mentünk? Hogy mélyebb legyen a meditációnk. Hogy többet megérthessünk önmagunkból. Hogy igazán feltöltődhessünk. Hogy helyrezökkenjenek a kapcsolataink…
Egy meditáló közvetlenül ahhoz a forráshoz jut, amely az összes univerzum összes csillagát irányítja. /Szvámi Véda Bhárati, jógi/
Az óriás és a varázslóinas
A 4 napos intenzív meditációs tábor első napjának végén az esti előadásomat egy mesével kezdtem, mely egy varázslóinasról szólt, aki a mesterétől kap egy titkos varázsigét. Azonban ez az inas nem hallgat a mester tanácsára, hogy várjon még, ne használja addig, amíg nem tudja irányítani az óriást, melyet a varázsige felébreszt. Az inas türelmetlen és kíváncsi, kimondja a mestertől hallott szavakat, és az óriás tényleg megjelenik, és munkát kér a gazdájától, újra és újra. Végül a varázslóinas kifárad, aludni szeretne, de az óriás kedvesen emlékezteti rá, hogy ő nem fáradt, és ha nem ad munkát neki, éhes lesz, és ha éhes, az éhségét a gazdája elfogyasztásával kezdi majd csillapítani, no nem azért mert haragszik, egyszerűen ilyen a természete. A varázslóinas kétségbeesve rohan a mesteréhez, felveri őt mély meditációjából, és könyörögve kéri, hogy segítsen, és ígéri, többet nem tesz ilyet. A mester megsúgja a fiúnak a megoldást, hogyan tud az óriásnak úgy feladatot adni, ami lefoglalja, és így valóban uralkodni tud majd felette.
A mesebeli óriás az elménk – írja Szvámi Véda Bhárati Mantra és Meditáció című könyvében, és a varázsszó, amivel a fiú felébresztette az óriást: a mantra. És ahhoz, hogy az óriás ne eméssze el, a fiúnak a légzés „kötelét” kellett az óriás kezébe adnia.
Miközben ezt a történetet meséltem, eléggé fájt a bal lábam. A tábor előtti nap kezdődött, a bal térdem alatt kezdett fájni; egy gyulladás indult el, ami hamarosan kiterjed az egész bal lábszáramra.
Biztos voltam benne, hogy nem húztam meg, nem estem rá. Tudtam, hogy nincs sem külső sem belső sérülés. Nem volt érthető oka az állapotomnak. Akkor meg mitől fáj, és mitől lesz egyre rosszabb? – mert az első napok túrái után igencsak sajgott, és feldagadt. És miért pont most ?! – méltatlankodtam magamban, amikor teljes figyelmemet és lényemet azoknak szeretném szentelni, akik vállalkoztak rá, hogy eljönnek erre a táborra, mert tapasztani, töltődni, mélyülni szeretnének.
Mint oly sokszor, most is egy másik ember vezetett rá a megoldásra. A sajgó, forró lábamat azért kaptam, mert fontos volt, hogy rájöjjek: az a benső út, amire kísérőül vállalkoztam, egy olyan út, ahol én nem lehetek vezető. Segítséget kell hozzá kérnem, olyan Mestereket, Rishiket kell segítőül hívnom, akik sok 1000 éve felhozták ezeket a mantrákat és jantrákat a tudattalan elme mélyéből, és jól ismerik az emberi elme tengereit és áramlatait.
Gyulladt, fájó lábam így az alázatra emlékeztetett, arra, hogy nehogy azt képzeljem, hogy azért, mert jó 20 éve jógázom, és olyan szerencsés vagyok, hogy ismerek pár igazán erős technikát már képes vagyok arra, hogy embereket vezessek oda egyedül, ahol nincsenek látható utak. Rá kellett jönnöm, hogy én csak szolgaként vagy matrózként segíthetem ezeket az utazókat, ott állva a palló mellett, hogy bizonytalan első lépéseik biztosabbá váljanak, amikor fellépnek a fedélzetre. Azonban ezen a hajón sem a kapitány sem a kormányos nem én vagyok.
És ahogy ezt felismertem és elfogadtam, és így szolgáltam a közös utazást, a lábszáram azonnal gyors gyógyulásnak indult, és az utolsó napra teljesen helyre jött.
A meditációban egyszerűen eltávolítjuk azokat a gátakat, melyeket korábban az elménkbe helyeztünk, ezáltal a benső erők elkezdenek működni és az összes képességünk teljes potenciáljában megjelenik. /Szvámi Véda Bhárati/
Át lehet-e a fájdalmat és a szenvedést pozitívvá fordítani? – kérdezte az egyik útitársam, amikor a 3. nap estéjén a tábortűz körül ültünk.
A válaszomban akkor Szvámi Mangalanandát idéztem, aki egy kriya-jóga szatszangon arra a kérdésre, hogy miért van szenvedés, egyszerűen így felelt: „Hibázunk, és nem tanulunk belőle.” Ha megtanultad a leckét (azaz átélted teljes lényeddel, és nem csupán felfogtad az eszeddel), a fájdalmas helyzet nem fog már visszatérni.
Minden cselekedetünk, szavunk vagy gondolatuk lenyomatot hagy a kollektív elme mezőben, ezek a lenyomatok a szamszkárák. Ezek a szamszkárák nyilvánulnak meg minden szenvedésünkben és örömünkben, minden sikerünkben és kudarcunkban, egészségünkben és betegségeinkben.
Amikor megnyilvánulnak, csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a helyzetet, úgy, ahogy van. Sokat segíthet, ha elengedjük azt a korlátos elképzelést, hogy én ez a fizikai test vagyok, mely szétporlad a halállal. Érdemes néha távolabbra nézni, ha az életet teljességében szeretnénk megérteni.
Az egó azonban szeret jó sztorit kovácsolni a szenvedésekből: én vagyok az, aki szenved, vagy az, aki azonosul a szenvedőkkel, aki értetlenül és felháborodottan csóválja a fejét a világban látható sok-sok félelem és erőszak láttán. És pont ez az, ami rögzíti a nem-tudás (avidja) vagy más néven mája fátylát.
Szóval a következő sztorit nem azért írom le, kedves egóm, hogy elmélyítsem a szamszkáráimat – ezt jól jegyezd meg! :)
Szóval, akkor a sztori: az első nap az intenzív délelőtti jóga program után egy izgalmas barlanghoz kirándultunk, mely a muladhára, azaz gyökérközpont ill. a 2. csakra energiáját hordozta, és az volt a célunk, hogy ebben a barlangban meditálva segíthessük, hogy kioldódhassanak a mindennapi problémákkal, félelmekkel kapcsolatos szamszkárák.
Lengyel Kriszta jógaoktató társam, akivel a tábort közösen vezettük, mondta, hogy engedjük bele az itt mindig folyó, most láthatatlan vizekbe minden felbukkanó félelmünket. Engedjük, hogy kimossa a víz, és elnyelje ez a víznyelő barlang.
Kutattam az elmémben, felbukkan-e félelem. Nem volt sehol. Ó, hát ez szuper! – gondoltam. Lám-lám, a sok meditációnak megvan azért az eredménye, legalább ettől szabad vagyok.
A következő pillanatban megpendült a barlang mennyezete. Ránk szakad, betemet élve! – jött a gondolat, tele halálfélelemmel. Bevallom, rögtön lett mit beleengednem abba a patakba.
Azt szeretem a Látókban és Mesterekben, hogy határozottan van humorérzékük. És bizalmuk, hogy az ember veszi a poént.
A jóga a megismerés tudománya. Szóval arra bíztatlak, ne higgy el semmit! Járj nyitott elmével, és tedd fel a kérdéseidet! Keresd meg a Te igazságod! Minden igazság akkor lesz a Te igazságod, ha Te magad arra rátaláltál, és megtapasztaltad az érvényességét.
A megismerés és önmegismerés folyamatát erőteljesen segíti a jóga. Ehhez azonban fontos rendszeresen gyakorolni. Változást a gyakorlás hoz, és nem az elmélkedés.
Bevallom, hogy végtelenül örültem, amikor a tábor záró körében többen is visszatükrözték ezt a szerintem lényeges üzenetet:
Tehetünk azért, hogy a tábor sokrétű élményei, felismerései tovább éljenek, kibontakozhassanak az életünkben, méghozzá úgy, ha otthon beletesszük a napirendünkbe a jógát, épp annyit, amennyi most nekünk belefér. Ha nap mint nap gyakorlunk az olyan, mintha rakétára ülnénk.
Nem kell minden szanszkárának, szenvedés csírának szárba szökkennie. Önmagunkkért és másokért is sokat tehetünk. És lehet sokkal örömtelibb, kiegyensúlyozottabb, felöltöttebb az életünk.
Ahogy a meditáció ösvényén haladsz, érzékelni fogod, hogy megjelenik benned az az erő, mellyel segíthetsz másokon. Összesen 3 próbája létezik annak, hogy elértél-e már valamilyen fejlődést:
1: A meditáció alatt megjelenik a nyugalom tapasztalata. Nem számít, mennyire felszínes a meditációd, hogy mennyire keveredik zavaró gondolatokkal, egy kicsit mégis nyugodtabban kelsz fel a meditációból, mint ahogy leültél.
2: A kapcsolataidban önzetlenség nyilvánul meg a részedről, egyre kevesebb csalódást tapasztalsz, ám nagyobb békét és örömöt érzel az elmében, amit átadsz a körülötted levőknek is.
3: A jelenléted hasznos lesz mások számára. /Szvámi Véda Bhárati: Mantra és Meditáció/
Végül ott álltunk egy nagy körben, egymás kezét fogva, bal kezünkön át energiát fogadva, jobbal pedig tovább adva, és érezhetően forgott az energia, áramlott, forgattunk. Együtt voltunk. Vagyunk.
